A lány szegény volt.
Nem romantikus-szegény, nem "szűk hóvége" szegény,
hanem a nincs mit enni, nincs mit felvenni,
nincs aki kérdezze: jól vagy-e? szegény.
És jött egy nő.
Nem angyal, nem mentőcsónak —
egy ragadozó elegáns cipőben,
mézes szavakkal, amik alatt ott csorgott a méreg.
Behálózta, becsomagolta,
úgy fogta, mint aki tudja:
a törött emberek nem futnak gyorsan.
Korlátozta.
Vágta a szárnyát, mintha bűn lenne repülni.
Falta a pénzét, mintha az életéhez tartozna.
Ő pedig ment dolgozni éhesen,
a gyomra üvöltött, de a "nő" mindig jóllakott volt —
persze hogy, más életéből zabált.
És én… én minden reggel előbb keltem.
Egy órával.
Mert valakinek össsze kellett ragasztani azt,
amit mások élvezettel törtek szét.
Csomagoltam neki kaját, vizet,
olyat, amihez törődés kell,
nem csak egy lopott bankkártya és két üres szó.
Én vettem neki a ruhákat,
amikor már a szövete is könyörgött a békéért.
Azt hittem, majd érti.
Hogy majd észreveszi,
mennyire fogom, mennyire tartom,
mennyire vagyok ott akkor is, ha én is roskadozok.
De a hálát nem lehet beleszuszakolni valakibe,
akinek a saját árnyéka is parancsol.
Aki azt hiszi: a lánc az útjelző tábla.
Aztán fogta magát, és lelépett.
Nem szólt. Nem nézett vissza.
Itt hagyott beteg testtel, lázas lélekkel,
egy olyan csöndben, ami karmol,
amiben minden visszhang azt üvölti:
nem voltál elég — pedig több voltál, mint bárki.
De tudod mit?
Én még mindig állok.
Még mindig ember vagyok,
még ha szétszakadva is.
És ha egyszer újra szeretni fogok,
az nem lesz könyöradomány.
Az tűz lesz.
Olyan, amihez nem férkőzik többé hamis szív,
nem bújik hozzá többé ragadozó mosoly.
Mert amit adtam, az valódi volt.
És a valódit nem lehet örökre eltiporni.