A világ nem omlott össze.
Csak lefrissült nélkülem.
Ez volt az If vára 2.0
Automata ajtók.
Fertőtlenítőszag.
Őrtornyok helyett
nővérpult.
Engem nem bezártak.
FÉLRE TETTÉK.
Mint ami most nem kell,
de majd jó lesz egyszer
alkatrésznek.
Edmond Dantes
évekig kaparta a falat.
Én a testemet.
Mert amikor fáj,
nem kőbe vájsz,
hanem magadba.
Te azt mondtad:
"Nem így képzeltem."
Mintha a betegség
rossz casting lett volna.
Mintha én elrontottam volna
a forgatókönyvet.
If várában nem az idő öl meg.
Hanem az, hogy rájössz:
odakint mindenki továbbmegy,
mintha nem tűntél volna el.
Fária apát térképet rajzolt.
Nekem nem volt térképem.
Csak fájdalom
mely megmutatta merre
nem mehetek tovább.
Te túlélted.
Engem.
Gyorsan.
Hatékonyan.
Mint aki tudja,
hol a kijárat vész esetén.
Ez már nem szerelem volt.
Ez kivonulási terv.
A világvége nem lángokkal jön.
Csendel jön.
Üres üzenetekkel.
Meg nem írt "hogy vagy?"-okkal.
Amikor kijöttem If várából,
nem volt kincs.
Nem volt bosszúlista.
Nem volt új név.
Csak egy ember, aki tudja:
aki elmegy akkor, amikor fekvő helyzetben vagy,
az soha nem állt melletted.
Modern Monte Christo vagyok.
Nem tértem vissza.
Nem lepleztem le senkit.
Egyszerűen nem mentem vissza oda,
ahol a túlélésem mások számára
kényelmetlen volt.
És ez a világ vége után a legnagyobb luxus:
nem kell többé megmagyaráznom,
miért is élek.