Élek, barátaim,
még mindig itt,
harmincnyolc vagyok,
s már kicsit nyűtt, kopaszodom,
s egy bőrdarabon túl a rák lakik –
nem cica, nem szúnyog –
orvos nézett, mint nyers húsra, szótlan,
suttogta: "Ideje lesz, komám, holnap."
Szoptam férfit és csókoltam nőt,
nevették rajtam, ha túl sokat szőtt a vágy –
egy melegbár hátsó falánál,
vagy női combók közt, nyáron, szobánál –
mondták: "Ez csak divat."
Most nézd a testem: divat a daganat?
Olcsó kis keresztem?
Múlt éjjel sírtam.
Reggel meg röhögtem.
A halál kapuján nevetve löktem
vissza egy imát. "Menj a picsába,
nem kérek sem templomot, se sárba
nyomott szenteket.
Csak még egy estét egy szép fiúval,
s aztán a vermet, amit csak ő rejthet"
Anyám nem tudja.
Atyám se kérdi.
Facebookon szivecskét posztol épp ki.
Azt hiszik, még lesz harminckilencem,
de én már tudom, hogy nincs mit mentsem –
a sejtjeim táncot járnak bennem,
döglött ritmusra: rakétás Requiem.
Nem kérek szánalmat.
Nem vagyok hős.
Csak egy srác, ki néha fél, néha lő,
s ha szerelem jött, haraptam,
mint vad, mint kóbor kutya,
ki csontot kap,
de most nincs nőm, nincs pasim, csak rák –
mégis, ma este is élek. Hát vágj!
Adj még sört, haver, meg szalomnát,
ne húzd a szádzt, hogy mennybe jutnák –
mert Vijjon is leszarta az eget,
s csak csókoékért halt meg,
meg hegyekre írt verseket.
Én is ezt tettem.
Rákonságy is.
Két világ között.
Testben.