Mikor eljön majd Ő…
Egy álomtalan álmodó ámulattos álma,
felszakad a feketére festett ég megkopott vászna.
Rég holt érzések törnek fel újra a kérges földből,
abból melybe régen a szívem ástam el; Föntről
ez a kis ugar tudom nem látszik,
erre nem járnek sem jószág.
De ha Ő eljön virágba borul az eddig kietlen táj
Csak nézzen rám…
És öltson alakot rég láthatatlan testem.
Pillantása egy híd legyen,
melyre gond-ruhák nélkül léphetek meztelen.
Hagy mártózzak meg szívében és a benne áramló vérben.
Süllyedjek el pár percre megfúlva… de utána újjá éledve.
Forró keze szárítsza az arcom, mi néha könnyektől nedves.
Mire való a test, ha nem arra, hogy érezze a legtüzesebb ölelést?
Mire való a nyelv és az ajak, ha nem érezheti a szerelem ízét?
Nem lehetnek arra kárhoztatva,
hogy valami keserű étek kóstolói legyenek csak…
- Gyere, feszítsd szét a mellkasom és erőszakold bele magad!
Kapkodó szelíden, selymesen durván.
Égess el bennem minden fájdalmat, a nihilt…
Mindent, amiről tudod, nem Én vagyok, csak holmi múltbéli cselszövők rám aggatott rossz emlék-subája.
Szorítsd meg kezem, és rángass fel a színpadra, hogy táncot járjunk.
Egy olyat melytől egyszerre félnek és irigyelnek,
amitől minden lángba borul a táncparketten.
Aztán kísérj el a Márványerdőbe vezető úton, az Égbolt alá.
Ott nézz a szemembe, és mondd:
„- Itt az Idő, most menj, de Jöjj vissza minden álmatlan éjszakán,
Mikor a test vagy a lélek, oly magányos dallamot játszik,
egy régi megkopott zongorán!"
És én visszajövök hozzád mindig,
mikor hallom engem hívni a hangod.
Én leszek a bús ősi szél és a nyári eső is,
hogy újra meg érinthessem az arcod.