Madame Curie

Rákos vagyok.
Nem „harcos”.
Nem „hős”.
Kísérleti alany,
akinek még van pulzusa.

Két éve nem élek,
csak tűrök.
A testem egy nyitott kérvény,
amit minden reggel
elutasítanak.

Hányás a reggeli ima.
Hasmenés a liturgia.
Szédülés a harangszó.
Gyengeség a mise vége.

És ott ül ő.
Madame Curie.
Nem tudós.
Nem legenda.
Hanem egy istenség,
aki a szenvedést osztja ki
adagolva.

Hideg kézzel.
Fehér köpenyben.
Istent játszik,
mert megengedik neki.

Ő nem gyógyít.
Ő megbüntet.
Sugárral írja bele a bűnt
a sejtjeimbe:
„Túlélni mersz? Akkor fájjon.”

A szeme mögött
nincs ember.
Csak évtizedek.
Csak hatalom.
Csak az a fajta mosoly,
ami tudja,
hogy nem te döntesz.

Én poénkodom,
hogy Romanov,
hogy Gyévuska,
mert ha kimondanám az igazat,
akkor szétrobbanna a terem:

Hogy ő élvezi.
Nem a fájdalmam,
hanem a fölényét.

Ő bekapcsolja a gépet,
mint más a villanyt.
Én meg belül
elalszom egy kicsit.

Minden kezelés
egy kivégzés,
amit túl kell élni,
hogy jöhessen a következő.

„Ez szükséges.”
Mondja az,
akinek nem folyik ki a teste
a testéből.

A fájdalom nem mellékhatás.
Az a rendszer része.
Aki túl sokáig él benne,
annak már nincs neve,
csak kartonja.

És tudod mi a legdurvább?
Hogy még mindig remélek.
Hogy még mindig bemegyek.
Hogy még mindig hagyom.

Mert Madame Curie nem öl meg gyorsan.
Ő lassan tanít meg arra,
hogy mennyit bír el egy ember,
mielőtt eltűnik önmagából.

És ha egyszer vége lesz,
nem tapsolok.
Nem mondok köszönetet.
Csak visszaveszem
a testemet
attól,
aki azt hitte,
hogy joga van hozzá.