A Magas Fiú rám borult,
mint egy fekete ég.
Angyalarc mögött parázslott valami,
amitől álmaimban már rettegtem rég.
Nem azt mondta: „Maradj,"
hanem hogy „Nincs kiút."
Ahogy mosolygott,
a világ bennem kihűlt, eltorzult.
A keze ütés volt, nem érintés,
a hangja csapda, nem ígéret — csak törés.
Repülni akartam, de ő letépte a szárnyam,
a gyermekkorom vérzett el a markában.
Magamnak suttogtam: „Ez nem tarthat örökké…"
de a remény csak egy eldobott kölyökké
lett bennem.
Két árnyék mart a szívembe mélyen.
Egyik ütéssel, a másik lassú méreggel.
Mindent odaadtam, cserébe semmi sem maradt.
Eltakarták a napot, megfojtották minden csillagomat.
Még mászom kifelé abból a sötét mélyből—
két árnyék, az két démon még mindig a vállaimon ül.
A Csöppnyi Császárnő gyengéden jött,
mint egy altató, de tudtam:
az ilyen mosoly csak prédát váró ragadozó.
Azt mondta: „Adj egy kívánságot…"
és az egészet elhittem én
Mint bolond, aki nem tanult a saját szivárgó sebeiből
semmit még.
Ellopta a szikrám, az álmaimból lakmározott.
És mire felébredtem volna,
az életemet apránként megfojtotta.
Bársonyba csomagolta az árulást,
és még én kértem bocsánatot, mikor kifosztott teljesen.
Suttogtam magamnak: „Talán szeret…"
de csak azt szerette, amit elvehet.
Két árnyék mart a szívembe mélyen.
Egyik ütéssel, a másik lassú méreggel.
Mindent odaadtam, cserébe semmi sem maradt.
Eltakarták a napot, megfojtották minden csillagomat.
Még mászom kifelé abból a sötét mélyből—
két árnyék, az a két démon még mindig a vállaimon ül
Többé nem leszek senki játéka.
Visszaszedem, amit elvittek —
darabonként, harapva.
Két árnyék égett át rajtam keresztül,
de a sebekből lett az erőm,
keményebb leszek…
a csontnál,
az acélnál
a gyémántnál-
Elvették a hangom, de a dühöm nem tudták
Meg akarják törni a fényem, de elbukják.
Kilépek abból az éjből, amit rám húztak rég —
két árnyék rohad szét… és én végre lélegzem…
lélegzem…
még.