A nagyszüleim nem hittek az égben,
csakabban, hogy a falnak is füle van.
A karácsony nálunk nem ünnep volt,
hanem rendszer.
Piros, szürke, kötelező.
Nem Jézuska.
Nálunk nem született meg senki.
Csak megérkezett Tél Apó,
mint egy állami értesítés,
pecsétel, fagyal, hallgatással.
Apa iszik.
Nem pohárból, hanem múltból.
Kortyolgatja, amit sosem mondott ki,
és minden nyeéléssel
egy kicsit közelebb ül a semmihez.
A szeme üres,
mint egy bezárt gyártelep januárban.
Anya a konyhában dohányzik,
a cigi végén parázzslik az a nő,
aki lehetett volna.
Gyászolja magát,
lassan, módszeresen,
mintha tanulta volna.
A hamu leesik,
mint az évek,
amiket senki nem kért számon.
A lakás hideg.
Nem azért, mert nincs fűtés.
Hanem mert a szeretet
sosem volt bekötve.
A gyerekek nem játszanak.
A gyerekek figyelnek.
Mert este jön Gyed Marózs,
és nem tudni, mit hoz.
Nem ajándékot.
Nem járáékot.
Hanem következményt.
A csizmák az ajtó előtt úgy állnak,
mint kihallgatásra váró tanúk.
A gyerekek nem alszanak,
csak úgy tesznek, mert tudják:
aki észrevehető, az sebezenhető.
A tél lehellete bemászik az ablakon,
megül a torkukban, és azt suttogja:
"jó gyerek az, aki nem kér."
Gyed Marózs nem mosolyog.
Ő számon tart.
Tudja, ki volt hangos,
ki sírt túl sokáig, ki mert félni.
Reggel nincs csengő.
Csak egy újabb nap,
és az érzés,
hogy valami el lett rontva
már az elején.
És most, felnőtt fejjel,
amikor decemberben megcsap a hideg,
nem a hó jut eszembe,
hanem az a csend,
amikor a félelem volt
az egyetlen dolog,
ami biztosan megérkezett.
Ez volt a mi karácsonynk.
Nem meleg.
Nem szent.
Csak túlélte magát.
És még mindig itt van.
A csontban.
A levegőben.
A télben,
ami soha nem ment el.