Puffanás.
Nem bomba. Nem vihar.
Én voltam.
A kő.
A szent szárnyú szobor,
amit odaraktak,
hogy „vigyázzon rá".
Mintha lett volna mit védeni.
Megrepedtem.
Nem fizikailag,
(az még tartja magát, hidd el,
a kínai cement csodákra képes),
hanem belül.
Ott, ahol egy halott nevével kellett őrizni a közönyt.
A repedés nem hangos.
Nem is látványos.
Csak egy apró kis „elég volt"
a márvány mélyén.
És abból felbugyog minden:
a hazugság,
a Facebook-posztok,
a műkönny,
a „nagyon hiányzol" üzenetek,
amit bekopiztak három másik sírhoz is.
Velem nem lehet takarózni.
Nem vagyok részvéttel teli.
Én csak kő vagyok,
de jobban ismerem őt, mint bárki.
Mert én hallgattam, mikor még élt is.
Amikor magában beszélt,
mert már más senki nem volt.
Te csak a sírásnapra jössz.
De én ott voltam,
amikor a nyakáig ért a semmi,
és ő azt mondta:
„Azt hiszem, ez volt a maximum, amit ki tudtam hozni ebből
a nevetséges életből."
És akkor...
megfeszültem.
Nem tudtam már tartani a sok szent szöveget.
„Ő most már egy jobb helyen van."
Ugyan már.
Nincs „jobb hely".
Csak mélyebb gödör.
Csak hidegebb föld.
Repedek tovább.
Mert valakinek muszáj szétrohadnia
az elhallgatott igazságtól.
És ha már az emberek nem teszik,
akkor majd én.
A kő.
A túlélő.
A némán ordító tanú.
És amikor végül kettétörök,
és a szárnyak letörnek,
és a fej a földre gurul,
a végső üzenetem csak ennyi lesz:
„Kár volt ennyire udvariasan élni."