Az éjjel megint láttam őt, megigézett szemeivel,
a kastély mélyén csak mi léteztünk…
egy pohár bort tölt, Felém nyújtja,
és miközben belekortyolok, tekintetem egy végtelennek tűnő pillanatig elidőz rajta,
Rajta, ki megannyi titkot rejt, mint az éj leple,
és a múlt fátyla…
A világ eltűnik, csak ő és én maradunk,
Kiüti kezemből a félig üres kupát,
selyembe, csipkébe bújtatott testével átölel,
csókjától vér serken ajkamból,
ruháinktól egymást fosztjuk meg,
mint mikor a gyümölcsöt azért hámozzák,
hogy a lédús, édes ízek ne ismerjenek határt.
Mezítelen testünk vad táncba kezd,
az üres csarnokok megtelnek melegséggel,
körmei a hátam szántják,
és én, mint eke, a kéj földjét szántom fel.
Szívünk és testünk egyre gyorsuló ütemet diktál,
közben halljuk, ahogy a hullámok a sziklapartot nyaldossák,
közelebb hajol, és bőrömön
érzem a szenvedély tüzes leheletét,
minden pillanat, mint egy édes kín,
mi összefonódunk, mint éj és hajnal,
s ím, minden érintés, és minden elfelejtett határ összemosódik,
mi az, mi álom és mi a valóság.
Érzem, eltűnök benne, mint a gyertyák, tűnnek el,
mikor csonkig égnek.
Tajtékot vet gyönyörünk tengere,
és egymást ölelve fuldoklunk a meleg verítékben.
Végül, mint egy álom, ami sosem ér véget,
mélyebb és mélyebb lesz a sóvárgás,
Aztán hűvös reggel érkezik,
egy újabb magányos hajnal,
csak a kísértés, ami örök és meg nem hal.
A világ pedig eltűnik, és megint csak én maradtam.