Lassan szürkül a nyári fény,
Köztünk már csak árnyék él,
Te nevettél, én remegtem,
S te szeretted, hogy szenvedtem.
Fent a hold, már teljességben,
Vak ezüstben áll az éjben,
Minden csillag megfakul,
Csak a csend beszél – és a múlt.
Túl fiatal voltál, tomboló tűz,
Kezed néha nem volt gyöngéd,
Szavad penge volt a szívbe,
S én hittem, hogy ez a hűség.
Szerettelek, míg bírtam,
Álmomban is vigyáztam rád,
De te mindig eltaszítottál,
Majd sírva hívtál újra át.
És én mentem… újra, újra,
Mint ki nem tud élni már,
Csak abban a szörnyű csöndben,
Hol a szív is láb alatt jár.
De most állok – véres mellkas,
Törött bordák, sebzett ének,
És tudom már, hogy nem a szerelem,
Ami bánt, ami így éget.
Nem voltál angyal, csak vihar,
Mérged rám csorgott naponta,
S a kezed, mely simítani tudott,
Ütött is… valahol gondtalan.
Nem gyűlöllek – csak szánlak,
Fiú, ki még magát se érti,
Akit nem tanított meg az élet,
Hogyan kell mást szeretni.
Én elmegyek. Már nem várok.
Szégyen nélkül, csendben, halkan.
S te maradsz ott, abban a házban,
Hol a falak sírnak álmatlan.