Szavaiddal építettél szívemnek templomot,
Nem ázik-fázik a kicsike ott bent úgy dobog.
Mosolyod lett a dóm gyönyörű gót boltíve,
Két csillag-szemed lett ablaka, azon süt be a meleg nap fénye.
Azt mondják a föld alatt a test már nem vérzik,
Nem folynak sós könnyek, a bánatot nem érzik.
Azt tudom, ha ott leszek, nyugodni nem fogok,
Hogyan is tehetném, amíg a kistesóm ott messze fent nem boldog.
Föld mélyén szívemmel pumpálnám a friss források hűs vízét,
Ne ismerd soha meg a szomjúság fojtó
érzését,
Sóhajom fújná minden nap, a kalászt a zöld mezőn,
Friss kenyér legyen asztalodon, éhséged száműzöm.
Érted hajtanám örökkön a Napot az égre föl,
Melegítsen fénye téged, mindig csak tündökölj.
Véremmel táplálnám, sós könnyel itatnám
Az öreg Földanyát, hogy óvón nézzen rád.
Porszem vagyok, de ígérem hegy leszek ha majd azt kéred,
Kis vízcsepp vagyok, de óceánná növök fel,
Ígérem, ha majd arra lesz szükséged.
Nem vagyok több csupán egy parányi mozdulat,
De ha téged bántanak, akkorát lüktetek, hogy a föld is széthasad.
Az utolsó napodon, feljövök mégegyszer én érted,
Ölembe felkaplak és a Mennyekig repítlek,
Beteszlek óvatosan a fenti nagy kapun.
Majd könnyekkel búcsúzva mögötted becsukom.
Lelkemmel láncolom, szívem lesz a kis lakat,
Meglátod akkor majd, örökké tart az én szavam.
Míg odabent angyalokkal éled új életed
kint majd őrködök.
Ígérem kistesóm nem engedem, hogy bántsanak többé rút ördögök