Remegő lábakkal is felmennék a legmagasabb hegyre,
Hogy a fényképeddel Isten elé álljak,
- Nézd te zord Nagyúr! Ő az, kit szeretek,
Ő érte járom a világot!
Ő az kiért minden fájdalmat vállalnék!
És vívnék akár ezer csatát az ő angyali mosolyáért!
Mit látsz te Ő benne? - kérdőn meredne rám a Világok Ura.
- Ő nekem egyszerre az éjt kergető napkelte,
a csillagokat csalogató napnyugta.
Kagylóhéjban kuporgó igazgyöngy,
a szabadság édes dallama.
Válaszolnám a teremtőnek büszkén,
Neked Kicsilány a következőt mondanám, ha most mellettem ülnél:
Világok Tetejéről néznélek, még az árnyékot is csodálnám
melyet alakod a forró betonra vet.
Vagy a Pokol konyhájából csennék tarka lángot,
mikor úgy érzed a Fagyott Világban tested lassan fázni kezd.
Tűző napon jégből szobrot faragnék,
egy pillanatnyi múló csodát,
Megmutatni neked vállalok én bármit,
Még akkor is ha az eredménye nem tart soká.
Kősziklát is görgetnék a Kárpátok égig érő csúcsára,
Ha legurul is, és minden nap újrakezdem,
Te vagy az kiért érdemes...
Tudd meg méltó vagy a Boldogság Kertjének kulcsára.
Neved első betűjét savval marták izzó fémre,
Másodikat forró vérrel írták bele fagyos jégbe.
Az N-t felhőből hímezték a messzi, kéklő tiszta égre.
Az utolsó betűt az élet tetoválta, egy hevesen dobogó kicsi szívre.
Az én szívemre...