Ma hallottam az ördög hangját,
miközben tekertem a rádióadások között.
Egyből tudtam: behívták túlórázni.
Isten talán táppénzre ment, vagy szabadnapot vett ki.
A Vén Patás az éteren át már nem csak suttogott —
szinte diadalittasan adta tudtunkra:
„Velem vagytok, vagy ellenem vagytok."
A hírekben szinte csak háborúk lüktettek,
a zenék mögött néma sóhajok remegtek.
A fény is halkabb lett valahogy odakint,
és a reklámok kegyetlenebbül szóltak.
Minden sávon egy kicsit meghalt a remény,
mint mikor valaki fél szívvel mondja: „Jól vagyok."
Csatornát váltottam volna, de nem volt menekvés —
minden állomás újabb vallomás.
Aztán már nem maradt más, csak háttérzaj,
bennünk pedig legfeljebb egy ima,
s egy elharapott ámen egy túl harsány hirdetés után.
Ledönteném az antennákat — már nem az eget keresik,
csak lehajtott fejjel veszik be a zajt.
A szavaink szélfútta port hordoznak,
és minden mondatban ott lapul egy jaj.
Őszintén már senki sem kérdez — csak ismétel,
mint szalag, ami újra meg újra önmagába harap.
Mi pedig, a hangtalan hallgatók sora,
beállunk szépen egy csendes kórusba.
Nem lázadunk, csak hunyorgunk a zajban,
és bólintunk, ha már nincsenek szavak a bajban.
A világ már nem kér tőlünk semmit, csak hallgatást —
a hangerőt feljebb, az érzéseket halkabbra.
Az éter tele üres ígéretekkel,
mint beváltatlan kuponok a lelkünk fiókjában.
És ha néha mégis megszólalna bennünk valami tiszta —
egy dallam, egy gondolat, egy régi ima —
a vétel megszakad, sistergés jön csak helyette.
Talán ez lett az új cenzúra nyelve.
De ma hallottam az ördög hangját,
és tudtam: nem álmodom, nem félrehallás.
Ez most már az adás része, nem a szünet.
És mi — vagy ráhangolódunk…
vagy végképp elnémulunk.