Átutazó
Megint én.
Tudom, unod már.
A nevem sem kell kimondanom,
a hangom úgyis elárul.
Nem maradok.
Sosem maradok.
Csak jövök.
A csöndedbe, a múltadba, a padlásodra,
ahová eldugtad, ami én voltam.
Átutazó vagyok.
Nem kérdés.
Nem választás.
Ez az alapértelmezett létezés.
Cím nélkül.
Cél nélkül.
Csak mozgásban.
Mert ha megállok —
belehalok.
És néha
kellene valaki, aki nem kérdez,
aki nem akar meggyőzni,
hogy legyek normális,
csak engedi, hogy
egy percig ne legyek senki.
Csak legyek.
Talán, ha más lennék —
ha nem ez a test, nem ez az elme,
nem ezek az éjszakák lennének az enyémek,
akkor nem félnék a csendtől.
Nem rettegnék, ha rám csukódik az ajtó,
és nem hagynám el megint magam.
A falak nem nőnének minden nap magasabbra.
A tükör nem lenne penge.
És a lélegzet nem fájna.
De valami bennem
még mindig rúgkapál.
Mint egy gyerek, aki nem kérdezi, miért.
Csak fut.
Csak hisz.
Hogy szabadnak lenni nem utópia.
Hanem jog.
Alap.
Alanyi.
Tudom.
Meghalunk.
Mindenki.
Nincs kivétel.
De közte —
közte van valami,
amit úgy hívnak:
“Próbálkozás.”
Mert nem a bukás fáj.
Hanem, ha meg sem próbálom.
És most is —
itt vagyok.
Megint.
Rosszul időzítve.
Mint egy félmondat egy vitában,
amit túl késő kimondani.
De még mindig jövök.
Minden város utcáin ott vagy.
Minden idegen arcban ott egy részlet,
ami rólad maradt rám.
És nem tudok nem nézni vissza.
Ha más lennék...
tudom.
Talán könnyebb lenne.
De nem vagyok más.
Nem tudok más lenni.
Csak ez vagyok.
Ez a folyamatos menetelés,
ez a belső zaj,
ami néha azt suttogja:
„Állj meg.”
Máskor azt ordítja:
„Menj tovább.”
És valahol a kettő között
vagyok én.
Félúton.
Megint.
Átutazóban.