Húsvéti reggel – harang szólt,
Szívekben béke, remény volt.
Ifjak táncoltak, fiú és lány mosolygott,
Álmok szálltak, mint valami csillag-por.
Este lett, s a csűrben muzsika szólt,
Lángok nyaldosták a gyertya szárát,
A térben zsongott a tánc és nevetés,
Ám egy vendég érkezett, ki árnyat vetett.
Nem szólt, csak állt, szemében parázs,
S a fiatal szívekre árnyék borult.
Az ördög volt ő, ki irigységből szikrázott,
Gyufát vetett – s a tető lángra lobbant.
Lámpa libbent, s füst tört elő,
Pad zárta el az élet útját.
Karcsú lábak futottak volna,
De nem nyíltak az ajtók –
Úgy, mint Isten szeme.
Fából volt az ég, s alatta szalma,
A tűz sebes volt, s füstje a reményt eltakarta.
Talán lett volna menekvés, de nem ma,
Tüdejük hamuvá égett – csak csend maradt.
Tűzkígyó ölelt át fiatalt és öreget,
Isten távol maradt, ma minden az Ördögé lett.
Egyik kéz az anyját keresi,
Másik a kedves kendőjét szorítja még.
Tánc lett a tűz, s örök a csend,
Csak a kereszt mesél, ha szél lebben.
Ott, hol zene szólt, most fű terem,
S ha húsvét jő új reggelen,
Harang zeng majd, s a lélek száll –
Az övék e föld, a csend, s a láng.