Árnyad lennék, mert akkor tudom
Te már a fényben jársz.
És itt leszek én, ekét ekképp vonszoló,
Láncait lánctalpon hordozó,
Szerény mégis merész legény.
Ki egyszerre király és királylány.
Ott leszek, mint vihar tépett fába vésett szív,
Letűnt korok szerelmének záloga,
Rozsdás lakat híd korlátján,
egy sosem volt világ utolsó mementója.
Tudom egyszer üres ház fogadja üres szívem,
és kihantolt emlékekkel veszem körbe magam.
Keserű poharam savanyú borát kortyolva mégis tudom,
Életem könyvének legszebb lapján a neved ott ragyog.
Néha elgyengül a test, miután a lélek megfakult
és ezeréves fájdalmat rejtő tölgyfaajtót már tartani nem bír.
Mint gát szakad, mikor egy őrült folyó dühe vad táncot jár...
Kis lélekvesztő tutajomon, még utoljára zenélni kezd a csontzenekar.
Nem szépet, nem szomorút csak valami szürke imát,
mellyel homlokon csókolja a már egy új játékkal játszó kegyetlen ősi Istent.
Mond Fösvény?! Akarom mondani Isten,
ebben a filmben Jay vagy netán Néma Bob vagy?
A kerge vagy a szótlan ki tűri, hogy elvegyék a fiúk az üveggolyókat?
Hisz ez csak játék mondanád.
Nekem nem az volt, és talán ezért, egy kis megfázást szimuláltam,
hogy ne kelljen védenem egy grundot, mi engem soha nem védett,
úgy nevelt, kissé mostohán, hogy elesni hagyott,
és mellény nélkül a mély vízbe taszított.
Most már csak egyet kérdezek...
Ugye élvezted?
Már rég nincs nappal, rég nincs este,
Nincs különbség árny és fény között.
De amíg élek tudom egyszer újra szkafanderbe bújok.
És megkereslek a neon csillagok mögött.
Vetített égbolt, libafos zöld vásznon, megrendezett filmben...
De mégis igazi volt minden, mit Te adtál nekem.