Horror nász az avaron
(Ady után szabadon)
Hallgassatok, sírok nyílnak,
vér csorog a száraz ágon,
nem szerelem ez, testvér,
hanem sírkert-vágy a vágyon.
Ő jött… a magas fiú,
mosolya szurok és penész,
tekintete szúrt, mint penge,
s én hittem: ez az, ez a méz!
Csontok ropognak az avaron,
nászinduló, csupa sikoly,
karja mint lánc, fojtón fon át,
suttogja: „Nélkülem nincs holnap, boy!"
Ő volt a mérgező hajnali dér,
a szerelemnek hazudott vihar,
s míg én csókoltam, ő elvette
a lelkem… halk volt, de olyan bizarr.
A testünk egyesült, de a lelkem
többé nem szólt, csak nézett:
„Miért hittél a magas fiúnak?
Nem láttad benne a végzetet?"
Az avar nem puha ágynemű,
hanem a múltak temetője,
s mi héjak voltunk? Nem.
Én préda lettem ő mellette, vége.
Most együtt fekszünk az avarban,
de én csak csont vagyok, síri hang,
ő él még bennem, parazitaként,
s új szerelmet ront, ha ránk talál.
A magas fiú – emléke vagy árnya –
járja még az őszi erdőket,
és ha csókra hív egy estét,
fuss, ne várd meg a végső ködöt!
Mert nem minden nász nász,
van, hogy bilincs és béklyó,
nem minden szerelem emel,
van, hogy maga a pokol,
és ő – a magas fiú –
csak hív, csak hív…
és visz a mélybe, ahol
a héja-nász már rég csak
horror nász az avaron.
Szeress, ha tudsz… de ne vakon.
Mert a magas fiú vár az avaron.