Dobby utolsó nyara
Az erkélyen ül,
zokni sincs már rajta,
lábait rák emészti —
lassan porladnak alatta.
Hamutálban parázslik
tegnapok vágya,
szeme üveges,
mint egy üres varázsláda.
Kezében jéghideg sör,
halott remény lángja,
köhög, nem vakítja már
az ég csillámja.
Varázsvilág?
Hát micsoda angol humor!
Mosolygott, miközben
áttétek képződtek —
a testében.
A lelkében.
Hermione — ott volt,
balra nézett,
aztán mégis jobbra húzták a képet.
A lány mosolygott,
mintha nem lenne örömlány,
egy olcsó könyv lapján.
Aztán a WC-ben…
hát, jól meghúzták.
Fekete már
a szivárványos álomvilág.
Nevetett Dobby,
egy darabig még,
akkor még csak köhögött —
de a szemével könyörgött
egy Avada Kedavráért.
Ron eljött egyszer,
sört hozott neki,
mondta: „Szar az élet."
Dobby csak bólintott,
majdnem Ronnal együtt érzett.
„A Roxfortban szép volt...
még ha fájt is, tudod."
- Baszd meg, Ron!
Nem az a fájdalom,
ami csak itt-ott karcol,
hanem az, ami átjár,
felőröl —
barátságokat.
Álmokat.
És engem is. -
Gondolta Dobby,
és maga mellé nézett.
Hedvig meg ült ott csendben,
a kitömött állatok között,
mintha ő is tudná,
hogy ez már a végjáték.
Hedviget kitömték,
Hermionét megtömték,
Ron dobozokat gyűjt,
Visszaváltja.
De azok Dobbyé voltak.
A manónak csak annyi maradt.
Ron mégis elvette.