Ott állt az a rohadék ház,
a sarkon túl, ahol a fű is feketébb –
ahol a kutyák is csendben ugatnak,
és a falak hallgatják, ahogy megcsalnak.
Ott voltunk mi. Ketten.
Te, a kés a zsebemben,
én, a zseb, aki hagyta, hogy beleszúrjanak.
Szerettelek. Ez nem romantika – ez vallomás.
Nem vers, hanem seb.
Te fiatalabb voltál.
Még a hangod is vékonyabb,
de a szíved – az keményebb volt,
mint az összes ütés, amit adtál.
Nem mindig kézzel,
néha csak szavakkal:
„Minek sírsz már megint?"
„Ez csak játék volt."
„Nem mondtam, hogy viszonozom."
És én meg ott ültem,
a Fekete Ház lépcsőjén,
úgy, mintha minden rendben lenne.
Mint aki nem hallotta, hogy ez nem szerelem –
csak egy gyerek, aki élve boncol.
Mi voltam neked?
Valami ideiglenes,
valami titkos, amit elrejtesz,
de csak addig, míg unalmassá nem válik.
Én voltam a szombat estéd,
az első söröd,
a dühöd gyakorlóbábúja.
Én voltam a "ne mondd el senkinek",
a „nem vagyok buzi, itt csak te vagy más."
És mégis… szerettem.
Olyan szerelmet adtam,
amit nem is kértél –
mint esőt a betonra:
nem kérte, de elnyeli.
Most is ott van az a ház.
Falai repedeznek,
mint az arcom, mikor elmentél.
És senki se lakja, csak én –
belül.
Mert belém költöztél,
és azóta nem találom a kulcsot.
Ez nem vers.
Ez az utolsó üzenet, amit sose küldtem el.
Ez egy név, amit ki se mondok,
csak belesuttogok a párnámba.
Ez a Fekete Ház.
És én még mindig ott vagyok.