Volt egyszer egy fiú, aki nem akart felnőni –
Most a csontjaidból farag hintát, nevet, és nem köszön.
Szeme sötétebb az árnyéknál,
Repül, de nem tündérporral – vérrel, amit csorgat rád.
Wendy, te láttad őt először:
kék szemek, kis kard, és egy hazugság az ajkán.
„Gyere velem repülni!” – mondta,
aztán soha többé nem tért vissza a reggel a szobádba.
Az Elveszett Fiúk már nincsenek –
egyenként hívta őket „játéknak”,
aztán fenyőfák alá temette őket,
s a hollók reggelire megették az álmaikat.
Csak Hook maradt, a vén kalóz,
kinek kampója már nem harcol, csak retteg.
„Én mondtam, hogy a fiú démon,
de ti mesének hívtátok, nem végzetnek.”
És Wendy sír, miközben Péter nevét suttogja,
de ez már nem szerelem, csak a félelem pulzusa.
Mert Péter most is ott van – mögötted, a sötétben,
és ha hallod a nevetését… már késő, megérkezett.