Scooby Dooby Doo, merre vagy?
Megint valaki álarcot húzott.
Nem Halloween.
Ez csak kedd reggel,
és máris vér íze van a kávéban.
A képen minden szép,
mosoly, fény, szűrő, béke –
csak a háttérben sír egy nő,
az arca alig fér bele a keretbe.
Scooby Doo, van egy kis munkánk!
Fel kéne ásni a valóság kertjét,
ahol a titkokat nem temetik –
csak posztolják.
Mert a gonosz mindig álarcot visel,
de néha az álarc… a saját arca.
Mondja:
„Szeretlek, te csak az enyém vagy.”
Fordítva ez annyit tesz:
„Nélkülem SEMMI vagy.”
És te elhiszed,
mert a világ is ezt mondja.
Leszbikus vagy – és ez rendben van,
csak már nem te döntöd el, ki lehet a kezedben.
Mert a közeg azt suttogja:
„A szabadságod dísz legyen, ne választás.”
Nem jöhetsz össze fiúval,
akkor se, ha ő szeret.
A címke fontosabb,
mint a boldogság – ezt mondják.
Scooby Dooby Doo, merre vagy?
Mert itt a fájdalom már szponzorált tartalom,
a trauma már trend,
a kapcsolat egy sötét vicc,
ahol a poén te vagy.
És a közönség nevet,
mert nem látja a zúzódást a nyakad mögött.
„Mi jól vagyunk” – írja a képaláírás,
„Mi szeretjük egymást” – mondja a vérző száj.
És mindenki lájkol.
És mindenki hallgat.
Scooby Doo, van egy kis munkánk!
Letépni a hazugságot,
mint régen a rajzfilm végén.
De most nincs poén,
nincs „Haha, Mr. Jenkins volt a múzeumból!”
Mert most Mr. Jenkins az apád.
Vagy a barátnőd.
Vagy te magad.
A szörnyek köztünk élnek,
de ne feledd: ők is csak emberek.
A kérdés nem az, hogy mit viselnek,
hanem hogy miért.
Scooby Dooby Doo, merre vagy?
Talán már te sem keresel.
Talán már te is félsz.
Talán te vagy a szörny.
És már nem akarsz mást, csak…
egy jól sikerült képet.
Scooby Doo, van egy kis munkánk!
Kezdjük azzal, hogy kimondjuk:
EZ. NEM. SZERETET.