Nem volt nagy csata.
Nem volt záróakkord.
Csak csend.
És egy lány a trónon,
aki túl sokáig várt egy névre.
A Csöppnyi Császárnő
nem sírt.
Nem kért.
Csak… tűrt.
És a világ széthasadt körülötte,
mint egy túl sokszor becsukott könyv gerince.
Atreyu nem csatában esett el.
Nem hősként halt meg, csak… a lovát követte.
És mikor Artax eltűnt a sár alatt,
ő is elfelejtett visszajönni. Falcor felszállt.
Még hitt abban, hogy lehet… De a vulkán nem kérdez.
A tűz nem tisztel legendát.
Most én vagyok itt.
Az utolsó olvasó.
Az utolsó író.
A fiú, aki kívánt.
Túl sokat.
Túl mélyről.
Túl későn.
Nem voltam hős.
Csak egy gyerek, aki elhitte,
hogy ha kimond egy nevet, minden megmenekül.
Hogy a képzelet elég.
Hogy a szó világot teremthet.
Nem teremtett.
Elégetett.
És most
minden egyes oldal,
amire nézek,
sóhajt.
vagy sír.
vagy már csak vérzik.
A Végtelen Történet nem örök.
Csak sokáig tart,
és mindent elvesz,
attól, aki hisz benne.
És végül megértettem.
Hogy nem a Semmi jött el értünk.
Nem a feledés harapta ki a világ szélét.
Nem a gyász temette el a reményt.
Hanem ő.
A trónon ülve, hangtalan,
Csillogó szemmel, ajkán sosem születő szavakkal.
A Csöppnyi Császárnő.
Nem sírt.
Nem könyörgött.
Csak várt.
Túl sokáig.
És közben figyelte, ahogy mindent megesz a Semmi.
És mosolygott, mint aki tudta előre,
hogy végül úgyis csak egy gyerek
marad majd,
egy könyv felett,
a saját vérével a lapokon.
A történet nem végtelen. Csak mi hittük el.
Ő írta a végét.
Én csak kimondtam.